Gyerekként, egy lánykórusban énekeltem. Egész elképesztő emlékeim vannak azokból az időkből. Mennyire nem voltam hajlandó kinyitni a szám. Emlékszem, hogy a mellettem lévők, mindig rám szóltak, hogy ne csak tátogjak. Pedig azért ki tudtam ám nyitni a szám ha éneklésről volt szó... csak mások előtt valahogy nem nagyon ment. Aztán ez idővel megváltozott. Mindenütt énekeltem, ahol csak lehetett... na és ott is, ahol nem. Sokan rám szóltak, hogy "Hé... ne énekelj már, vagy énekelj valahol máshol!" stb. Aztán úgy alakult, hogy letettem arról, hogy egyáltalán bárhol énekelni kezdjek.
Egy alkalommal karaokezni mentünk a barátokkal. Voltak olyanok, akikről tudtam, hogy már évek óta tanárhoz járnak, de - őszintén - amíg meg nem hallottam őket, nem is sejtettem, hogy mennyire nagyon jók. A szavam is elállt. Döbbenten hallgattam, hogy mire képesek, és csodálattal figyeltem minden hangot.
Úgy alakult, hogy ezek után egyre többször kezdtem énekelgetni. A dugóban araszolva, vagy otthon, vagy bárhol. Elkezdtem számokat tanulni, csakúgy, mert élveztem. Egyre sűrűbben fordultunk meg a törzshelyünkké vált karaoke klubban és egyre többször álltam a színpadon. Egyik alkalommal, valaki megjegyezte, hogy visszafogott vagyok miközben énekelek, hogy merjem kiadni magam. Nagyon elgondolkodtatott, igaza volt. Csak arra figyeltem, higy legjobb tudásom szerint minden a helyén legyen. A következő alkalommal a fejembe vettem, hogy márpedig én meztelenre vetkőztetem a lelkem a színpadon. Ami ezután következett, megváltoztatott bennem valamit...
Egy olyan számot énekeltem, aminek minden sora belőlem szólt. Nem koncentráltam arra, nem számított, hogy a hangok pontosan jöjjenek-e ki, nem figyeltem semmire, csak arra, hogy kiadjam magamból a dal által közvetített érzelmeket. Eufória. Talán nevetséges, de életem addigi legnagyobb sikere volt az a néhány perc. Mert amikor kinyitottam a szemem, - tejóég! - láttam valakit, aki könnyezett... Könnyeket csaltam valakinek a szemébe attól, hogy előadtam egy számot. Ekkor hasított belém, hogy "Igen! Én ezt akarom."
Kaptam én ott mindent, vállveregetést, sőt, odajöttek hozzám, hogy "Milyen jó hangod van!" meg hogy "Szerintem kellene neked egy zenekar" sőt... még egy tehetségkutató műsorba is be akartak hívni. De ezek, számomra nem jelentettek túl sokat akkor sem és önkritikám is van azért. :) Egy kis ego-simi, semmi több. Viszont a könnyek. A tekintetek. Az, hogy éreztem, hogy adtam valamit és az, hogy értették és érezték mindazt, amit azzal a számmal mondani akartam. Azt, hogy érezték, amit számomra az a dal jelent... ez adta a valódi motivációt ahhoz, hogy elkezdjek énekelni tanulni. Szeretnék energiát tenni abba, hogy amit adok, adhatok az jobb és több legyen. Hogy fejlődjön az eszköz, amivel megszólíthatom az embereket. Hogy ha bárki megtisztel a figyelmével egyszer, akkor viszonozhassam azzal, hogy jobb minőségben adom át, amit el szeretnék mondani.
Tudom, fene mód romantikusra sikerült az első posztom... szeretnék rendszeresen írni itt és a lehető legtöbbet elmesélni a folyamatról, hogyan válok majd talán, egyszer énekessé.
